Incredible India 2017


PAHARGANJ – A BAZÁRNAP

indiai közlekedés, tuktukok, kresz, bazár

Ma a bazárban jártunk Delhiben, ahová tuktukokkal jutottunk el. Egy tuktukba az elöl ülő sofőrön kívül három utas fér (egy sorral hátrébb), de már ez a létszám is csak úgy megoldható, hogy az egyik utas fenékkel kicsit előrébb, a többiek hátrébb, hogy valamennyire kényelmesen üljenek és ne nyomja oldalukat a fém tartószerkezet. Láttunk olyan tuktukot, amiben indiaiak ültek, természetesen hatan, itt-ott kilógó végtagokkal. Ez itt teljesen mindennapos. A kétszemélyes robogókon is hárman-négyen ülnek, a vezetőn van csak bukósisak és a nők oldalvást foglalnak helyet mögöttük, lábukat egy oldalra vetve, hogy ne kelljen szétnyitni azt és bajlódni a bokáig érő szoknyával – mint ahogy a festményeken Sissi ülte a lovat. Életemben talán csak kétszer ültem kisebb-nagyobb motoron, és eléggé fostam, hogy leesem, a biztonságérzetem rég kicsúszott a zöld zónából és a pirosban villogott szirénázva, mindkét alkalommal. Rágondolni is kellemetlen arra a törékeny egyensúlyi állapotra, ami számukra nomális és kielégítő. A gyermekük közöttük, vagy rögtön a kormány mögött foglal helyet, és láthatóan ez mind-mind teljesen természetes neki, nekik. Élvezik és nézelődnek. így utaznak Delhi utcáin, ahol hiába van sávokra osztva az aszfalt, hiába vannak stoptáblák, kresz pont nincs, azaz elintézhető egyetlen mondattal: haladj, ahogy tudsz. Ha az aszfalton elfér egymás mellett öt autó, akkor úgy állnak be, hiába van a felfestés szerint csak három sáv. Mindennek ellenére hihetetlen módon figyelnek egymásra, és két nap tuktukozás után teljesen elviselhető és otthonos ez az egész sztori, ami minden európai uniós normát, alapvető nyugati civilizációból táplálkozó, onnan eredeztethető reflexet nélkülöz. Az indexet egész egyszerűen nem használják (“csak megzavar mindenkit, semmi szükség rá”), a tükrök be vannak hajta vagy le vannak törve, úgyse nézi őket senki és csak a helyet foglalják a dugóban. A dudálás alap, folyamatosan nyomják; azt jelenti: vigyázz, jövök. Nonszensz az egész, de működik. Vince, az idegenvezetőnk egyszer csak elindult átkelni az úttesten, tyúklépésben, szembe velünk, azaz hátrafelé haladt. Mi a járdán álltunk szájtátva. Folyamatosan haladt a kétszer háromsávos úton, úgy, hogy mellette száguldoztak a járművek. Mindezt azért csinálta, hogy megmutassa nekünk a lényeget: ne kapkodjunk, semmi gyors mozdulat. Legyünk mindig kiszámíthatók, mozogjunk egyenletesen, és nem lesz gond – nem is lett egyszer sem.

Mielőtt tuktukba száll az ember, alkudozni kell a sofőrökkel és megegyezni egy mindenki számára előnyös konstrukcióban. Mi is így tettünk és belevágtunk a lecsóba. Arra kértük őket, hogy fuvarozzanak minket több mint fél napig ide-oda, nevetséges párszáz forintnak megfelelő rupiáért a belvárosban, ahol a sivatag miatti szálló por, a gyárak füstje és az utcai szemétégetés okozta szmog amúgy is az egészségügyi határérték harmincszorosa (viszonyításként: budapesten a kétszeresénél is szmogriadót rendel el a főpolgármester és korlátozza az autók számát). Ők boldogan vállalták, és a fiatalabbak mosolyogva köptek a földre nagyobb nyáltömeget, amelyet két centiszer két centis papírtasakban kapható, fűszerezett dohány fest vörösre, amit egész nap rágnak. Ők így cigarettáznak.

A tuktukok mellesleg kispolszki nagyságú, felülről zárt, háromkerekű járművek, a kormányuk olyan, mint egy camping bicikli kormánya, általában maximum 50 km/h-val mennek (nem a kresz miatt, hanem ennyire képesek a motorteljesítmény, a dugók és a fekvőrendőrök miatt), nincs ajtajuk, a taxióra egyikben sem működik. De ez sem zavar senkit: fuvar előtt meg kell alkudni a sofőrrel, hogy mennyiért visz el a kívánt célig, és már indulhatunk is. Alkudni itt is kötelező, mint mindenhol. Általában gázpalack van a csomagtérben, az hajtja a kicsiny robbanómotort (ezeken a jáműveken CNG feliratot láthatunk). A kormány és szélvédő között minden járműben (legyen szó tuktukról, suzukiról vagy akár toyotáról) kis oltár kap helyet, fröccsöntött vagy matrica visnu és síva, a hindu vallás figurái.

Ez itt Ázsia. Bárhol bárki megállhat az úton, senkit sem zavar a Do not stop-tábla, sőt, pisilést tiltó kresztáblát is sokszor látni az út szélén (Urinating prohibited), mert egy teljesen normális, másfél perces piros lámpa (ezt általában betartják) alkalmával a fák között bőven nyílik idő urológiai problémák gyors elhárítására. Ugyancsak nem kell stresszelni, ha az autópályán egyszer csak szembe jön egy traktor, biciklis, tehén vagy lovaskocsi. Ki kell kerülni, és haladjunk tovább. Az élet egyszerű.

Így haladtunk a Main Bazaar felé, amit itt csak úgy hívnak: Paharganj. Hogy ez milyen nyelven van, azt sajnos nem tudom, a több mint 800 indiai nyelvjárást sajnos nehéz első látogatáskor megkülönböztetni a kontinensnyi országban.

A Paharganj olyan, mint a kínai piac nálunk, tízszeresen megfűszerezve amolyan indiaiasan: a legáthatóbb büdössel amit valaha éreztem, mindent beborító kosszal-porral, szegénységgel, ihatatlan, fertőző csapvízzel, giccsel – és ezek mellett mosollyal és kedvességgel. A fehérember itt még mindig isten. És nem mellékesen, nála van a pénz is. Good morning sir, how are you sir? A tea, sir? Megható, néha szívszorító, megszokhatatlan és számomra megfogalmazhatatlan, kezelhetetlen az a szeretet és alázat, amivel ezek az emberek felénk fordulnak egész Indiában.

Mindent lehet kapni fillérekért; a ruházati termékek csúcsa a kínai áru – ellentétben a rossz minőségű indiaival. Furcsa ez is, elvégre otthon, Magyarországon a kínai jeleneti a gyenge minőséget.

A poros utakon egyre mélyebbre haladva, befejezetlen tetőszerkezettel ég felé tátongó három-ötemeletes épületek között, tuktukokat és mindenféle állat által vontatott járműveket kerülgetve nagy különbségeket fedezünk fel a kínált áru jellegét és minőségét illetően. Idegenvezetőnk, Vince szerint a fejlett országokat többek közt az különbözteti meg a fejletlentől, hogy felismeri a giccset. Nagyon kevés kivételtől eltekintve India még nem ismerte fel; az egész országot elárasztja a sok rózsaszín, csillogó-villogó plüsselefánt, a varrás tökéletlenségéből teljesen tisztán felsimerhető Nike- és Adidas-utánzatok, minden buddha-szentély alapfelszereltsége: a karácsonyi izzókészlet, ami – mondani sem kell – folyamatosan működik, és a művirág. Ezzel szemben viszont, mivel a páratartalom országszerte folyamatosan magas, és télen is kellemes meleg az idő, ezért mindig van friss, hívogató, mosolygós, zamatos zöldség és gyümölcs a piacon, banán, kókuszdió, papaya, narancs. A mangó lassi (tej, cukor, mangó) különösen gyorsan, hatásosan és marandandóan vívta ki a társaság bizalmát.
Ami nincs, vagy csak elhanyagolható mennyiségben: a hús. A tehén szent állat, nem fogyasztják, a bécsiszeletről könnyek között és elcsukló hangon emlékeztünk meg a hetedik kinntöltött nap derekán. Kecskét, csirkét és disznót nagyon keveset esznek. Ennek számos oka van, az egyik az, hogy az áramellátás sokhelyütt instabil. Nem lehet tudni, hogy mennyi idő lesz a kimaradás, az amúgy is gyenge elektromos rendszer igénybevétele a légkondícionálók miatt a nyári hónapok 45 celsius fok környéki hőmérsékletével megsokszorozódik, így hiába vár a pecsenye a hűtőben – ha nem működik a hűtés, pár perc alatt megromlik minden.

CALANGUTE ÉS BOGMALO – A STRANDNAPOK

strandok, bazárok, repülőtéri furcsaságok

Ma a Goa egyik tengerparti szakaszát, Calangute-ot vettük célba. Kis csapatunk tíz főt számlál (egy nőt – ő a nemzetközi asszisztensünk -, és kilenc férfit), így két nagyobbacska taxiba viszonylag kényelmesen elférünk. Az autókban, ha nem indus utast visz, a hőmérsékletet alapvetően tizennyolc fokra állítja a sofőr – ez is egy jó példa a magyar nagykövet által említett indiai sznobizmusra: “igen, nálunk kinn forróság van, de tudunk csinálni hideget, és ezt mindenkinek meg is mutatjuk.” Kedves gesztus, ettől még mi nem kértünk belőle, és a légkondi erősségét általában két kilométer megtétele után a legkisebb fokozatra vetetjük vissza velük, mosolyogva. Ennek valószínűleg ők is örülnek, és nem ellenkeznek.

A part felé közeledve bazári hangulat fogad, de sajnos nem az a fajta, amit vártunk, hanem – Lőrinc szavaival élve – kicsit “váciutcás”.  Ez azt jelenti, hogy majdnem minden boltocskában ugyanazt kaphatod, ugyanazon az áron. Van nagyon sok, már említett Nike- és Adidas-utánzat, kínai bőrkalap, hamis Ray-Ban szemüveg, végeláthatatlan a műanyag tangapapucs-felhozatal (mindenki ilyet hord), Ronaldinho-s mez, mindenféle szokásos csecsebecse és van aki abból él, hogy bontatlan, palackos vizet árul turistáknak. Nekünk is fontos, hogy bontatlan legyen, mert előre jelezték kinn élő magyarok, hogy csak ilyet igyunk. Saját szemmel láttuk is, hogy üres palackokat csapvízzel töltenek után, amire sajnos az európai immunrendszer nincs felkészülve. Persze lehet kapni gyümölcsöket is: banánt (darabáron, mert mérleg sehol nincsen), cukornádból préselt italt (amit a szemünk láttára készítenek el egy robbanómotorral meghajtott szerkezettel, ami két henger közé húzza-zúzza be a növényt), mindenféle gusztusos streetfood-ot, amit mi nem merünk megkóstolni a már említett fertőzéses fenyegetettség okán. És van kókuszdió is. Még zöld, és nem barna és szőrös, mint otthon. Egy sarlószerű késsel csapják le a tetejét, bele szívószálat raknak és már szívhatod is a tejet, ami – bánatunkra – kissé jellegtelen, áttetsző, híg, cukros löttynek hat, ami persze iható, de valószínűleg az első ízlelés után már nem rohansz egy következő kókuszdiót kérni az eladótól.

Még ma is ijesztően hat, pedig már a Paharganj-ban is előfordult velünk, hogy a bazári tömegben egyszer csak mély, velős, zengő hang üti meg a füled – mint a szuperhősös filmekben, amikor a gonosz megérkezik az ártatlan, semmit sem sejtő muglik közé. Utána azon akadsz fenn, hogy vajon ezt csak te hallottad egyes egyedül? Mert szemmel láthatóan senki nem változtat a mozgásán és nem kapja fel a fejét. Egyedül csak te. De igyekszel nyugalommal palástolni (xanax bevételére nincs idő) és a gyors mozdulatot egy lassúba kivezetni, amolyan urasan. És ekkor megjelenik a megfejtés egy méltóságteljesen haladó, lassan kérődző tehén formájában, aki az országban mindenhol akkora szabadsággal közlekedik, mint otthon egy átlagember. Több helyen találkoztunk vele: az országúton keresztbe fekve, a bazárban nézelődve, sőt, a strandon is. Mosták patáikat a sósvízben. Eddig a romantikus sztori. Mert tudni kell, hogy sajnos ezek a jószágok eledel reményében sokszor kiborítják a kukákat és akkor sem zavarja el őket senki. Ez nagyban hozzájárul a szemetes és büdös Indiáról kialakult képhez.

A bazári forgatagon túl megpillantjuk az óceánt, ami itt mélyzöld és számunkra meglepően meleg, Kornéllal 24-26 fokra saccoljuk a hőmérsékletét. Szemünkbe és szánkba kerülve a víz sótartalmát illetően pedig leszögezzük: ez jobban csíp, mint az Adria és a Földközi-tenger. De élvezzük a hullámzást és a napsütést, nomeg, hogy mióta elhagytuk Münchent, nulla százalék a csapadék valószínűsége (más oldalak szerint: “a következő egy hónapban nem várható csapadék”), így nem kell azon izgulni, hogy a rossz idő miatt nem sikerül egy-egy program, és esernyő-esőkabát sem kell a hátizsákba.

A parti homokban tiszacipőben gázolva megértem, miért van nagy keletje errefelé a tangapapucsnak. A viszonylag nagyszemű homokban abban a legjobb krúzolni, szabadságérzést ad és megvéd a sok eldobált, rejtőzködő hulladéktól is. Ugyanis bárhol előfordulhat üveg, öngyújtó, sörösüveg-kupak. Egy ilyen fogpiszkálószerű szerkezet szépen el is vágta Marci talpát, mert mezítláb ment. Be is dagadt neki. Lelocsoltuk kézfertőtlenítővel. Túléli. Pár perccel később ránkszállt pár indus: “My friend, this way, English music, English food, soft drinks, everything you want, this way my friend, come my friend!” –  fejenként egyetlen italért cserébe kaptunk teljes napra érvényes, rózsaszín napágyakat ernyővel, és wifit. Így eltűnt harminc olvasatlan üzenet és mail, és az ezekkel járó nyomasztó és művelt, időnyomásos europizmus.

Mosdó nem volt. A vécé a fából összetákolt, rózsaszín bár mögött helyezkedett el, egy toitoi, másfél méteres ábakon, alatta műanyag hordó a könnyebb csere érdekében. A toitoihoz egy falétrán jut fel az ember, ami két-két üres sörösrekeszen áll. Annyira indiai!

Átöltözés után vettük észre, hogy egy épített magaslaton elhelyezkedő, egy jet-ski-ző és egy terepjáróban cirkuláló vizimentő folyamatosan parancsolja ki a partra azokat, akik nem fehér bőrűek. Sokáig nem értettük, hogy ez miért van. Amikor mi is benn voltunk az óceánban, mosolyogva nevettek felénk, de a helyieket mogorva szavakkal küldték kijjebb, centikre megközelítve őket a motorcsónakkal. Később megértettük. Ennek alapvetően két oka van. Az egyik, hogy az indiaiak általában nem tudnak úszni. Viszont arról tudnak, hogy tengerben fürdeni jó buli (látták a Baywatch-ban), ezért nagyon sok indus a tengerben állva beszélget, és élvezi, hogy bokáját simogatja a tenger. Van, aki az ennél is sekélyebb részben ül a haverjaival. A menők akár térdig is bemerészkednek, és sikongatnak az örömtől. És vannak a pofátlanok, akik ránkakaszkondak: “Can you swim, Sir? Yes? OK, so you have me in trouble, OK?” Ezt a felelősséget egyikőnk sem szívesen vállalta, miután felfogta a szavakat. Inkább beljebb úsztunk, oda ahol már nem ér le a lábunk.
A másik oka az indiaiak kiküldésének, az az, hogy sokan közülük ráakaszkodnak a bikinis, fehér nőkre, és a vízben zaklatják őket (próbálnak közel kerülni hozzájuk, csettintgetnek nekik, hivoghatják őket). Ezért a dologért sok helyi elnézést kért tőlünk, azt mondták, hogy köztük is vannak némberek, akik csak azért jönnek a partra, hogy fehér nőt lássanak. Ez rontja India jóhírét, a turizmusnak egyenesen árt, ezért is figyelnek erre is a vizimentők.

A második strandnapunkon Bogmalo Beach-et vettük célba. Ez egy pár kilométeres partszakasz a Goa International Airport szomszédságában (erre még később visszatérek), örök hála Mancikának a felfedezéséért! Mert itt csak pár árus volt, közülük Susan-tól vettem remek anyagú, erős színű ingeket (jellemző, hogy először 350 rupiáért akart eladni egyet, végül 400-ért hoztam el kettőt – kezdtünk belemelegedni a praxisba). Szemét sem volt a parton, csak focizó fiatalok és hálójukat tisztogató halászok. Igazi romantikus, pálmafás partszakasz, vöröslő homokkal, 35 fokkal és meleg sósvízzel (ennek hála nagyon könnyen fenntart a tetején, sokkal jobban mint a Balaton). Két fürdés között kizárólag Goában kapható, könnyű, világos és élvezhető Kingfisher sört pattintottunk serényen, Marciék a homokban edzettek.

A csak pár fával és kerítéssel odébb lévő reptérről mindenképpen kell szólnom pár szót, mert ez is teljesen egyedi, ilyen sem láttam még soha. Már a goai leszállásnál feltűnt, hogy a helyet nem kizárólag a polgári légiközlekedés használja. MiG-23-masok és 29-esek, csapatszállító Antonovok és katonai helikopterek sorakoztak egy másik betonnyelven, tőlünk mintegy 200 méterre, rajtuk az Indian Navy jelzéseivel. Amikor Bogmalón strandoltunk, két MiG-29-es is felszállt és ment pár kört felettünk. A katonai repülésben jártasabbak közül többen már az első másodpercekben felkiáltottak, mint egy kisgyerek, meghallva a Klimov utánégetők semmi mással össze nem keverhető, tüdőrezegtető hangját.

Van mégegy érdekesség a repteret illetően, ami szembemegy az európai normákkal (főleg a terrortámadások kezdete óta). Ugyanis itt, Goán egy főút keresztezi a kifutópályát! Amikor nincs fel- vagy leszálló repülőgép, akkor a kifutópálya tövében lévő lámpás kereszteződés jelzéseinek megfelelően haladhatnak a motorok és az autók, keresztbe az egész reptéren, ugyanazon a szinten, a fel-vagy leszálló gépektől pár méterre. Teljesen szürreális volt ezt látni pár perccel az előtt, mielőtt felemelkedett velünk az Airbus, arccal az óceán, és Mumbai felé.

AZ IGAZSÁG IDŐTLEN – ősi hindu mondás

India országán kívül még csak európai vidékeken jártam, ezért nem feltétlen transzparens vagy reprezentatív a kutatásom. De ha magyar vagy és elszomorodsz a saját kis idegesítő gyengeségeiden, az időjáráson vagy a politikai csatározásokon, jusson eszedbe, hogy körülbelül egymilliárd indiai rosszabbul él nálad. Noha Delhiben, Agrában és Goában, az általam felfedezett vidékeken nincsenek kátyúk, a folyamatos fagypont feletti hőmérséklet miatt nem fagy fel az aszfalt télen sem és megfagyni sem lehet az utcákon, otthon mégis ihatsz vizet egy tetszőleges csapból, bármit megvehetsz a boltban, ami rossz esetben is maximum tíz percre van tőled. Bármikor felhívhatod azokat, akik fontosak neked. Buszra, vonatra pattansz és pár óra alatt átutazhatod egész Magyarországot és nem kell ráköltened egy egész évnyi fizetésed. Van házad, aminek van oldala és teteje – és még órákig sorolhatnánk, milyen jól élünk mi, európaiak, a nyugat. És mindennek ellenére a napnál világosabban látszik, hogy egész India sokkal stresszmentesebb, mert boldogsága nem jólétfüggő. Nyelvükben a tegnap és a holnap ugyanaz a szó, a tegnapelőtt és holnapután szintén. Ha elkésnek, akkor maximum annyi történik, hogy elkésnek, és nincs belőle további gond. Életükben a természetfeletti és a materiális lét totálisan összemosódik, elhiszik és megélik, hogy – bár most éppen sok bajuk van, fáj a hátuk vagy a foguk és nincsen pénzük, de ha jól élnek, következő életükben jobb sorsuk lesz, és ezt meglátva egészen egyszerűen: boldogabbak. Sok, nagyon sok mindent kell még tanulnunk nekünk, fejlett nyugati népeknek azoktól, akik szintén tőlünk várnak jó szót, okosságot, emberiességet. Life is beautiful and full of challenges!