Interjú Orbán Domonkossal


Fejes Viktor kért meg egy interjúra. Kicsit hosszabbra nyúlt, mint terveztük, ezért inkább én közlöm le, neki írok később egy sokkal érdekesebbet. Jót tett nekem ez a riport, kicsit átgondoltam az életemet általa. Köszönöm!
“Tíz perccel azelőtt még tudtad, hogy mit

akarsz, hová akarsz menni, most meg állsz,

mintha ebben a pillanatban érkeztél

volna valami idegen csillagról. Sírni

nem tudsz, megszorítod a saját kezedet,

aztán egyszerre rájössz, hogy fázol.

Rettenetesen fázol.”

(Dsida: Fázol – részlet)

  • #1. Szia Domonkos; először is szeretném megköszönni, hogy időt szánsz erre a kis interjúra. Tudnál néhány szót mondani magadról?

Szia Viktor, köszönöm a lehetőséget.

Budapesten születtem 1986-ban, van egy gyönyörű húgom. Szüleinkkel élünk egy kis társasházban. Mindketten Gödöllőn, a Premontrei Gimnáziumban végeztünk, ezután a Zeneakadémiára nyertünk felvételt egyházzene-kórusvezetés-előadóművészet szakirányra. Előtte a váci konziban tanultam három évig mint klasszikus magánénekes. Ebből is látszik, hogy a művészetek nem álltak soha messze tőlem, s bár akkor még nem nyúztam Édesanyám Zenitjeit, már általánosban rajzversenyekre küldtek, ahol természetesen soha semmit nem nyertem, de a pasztellszíneimért mindenki rajongott. Ez talán megmaradt, hiszen a fotóimra sokan a színeik miatt irigykednek, és odavagyok a ködért, a drámai felhőkért melyek kontraszttalanságukban szépek, s a lágy színekért. Egyszer majd, ha lesz alkalmas felszerelésem, sokat szeretnék esőben fotózni. Nagy vágyam eljutni Skóciába és Norvégiába.

Kedvenc témáim a portrék, s a természetképek, városképek. Azokat a képeket tekintem jónak, amire ha ránéz bárki, valami érzést keltenek benne. Mindegy ki csinálta, mindegy miről. El kell hinni, hogy az embereknek mindig tudunk újat mutatni, vagy emlékeztetni. Lehet a képen ásó, egér, vizibicikli vagy egy gyönyörű arc. A téma mindegy. És, hogy kire hat egy-egy kép? Ez már az ő nyitottságától és érzékenységétől függ. Azt szoktam keresni a képekben, amit a versekben is. Hogy képes elérni a költő, hogy sírjak egy versén?

Ha a képnek lelke van, mindegy miről szól, működni fog.

Bevallom, csupán egy olyan embert ismerek, akivel egyetlen képről fél óránál többet sikerült beszélni és nem banális dolgokat mondott.

Amikor megunom az emberi hülyeséget (könnyebb, mint bárki hinné), keresek valamifajta civilizációtól távol eső témát, és amikor már túl sok a növény és a bogarak, visszajövök, csinálok pár közeli arcportrét. Ezt a védekező mechanizmust fejlesztettem ki magamnak. Működik.

  • #2. Manapság sokan ragadnak fényképezőgépet, kicsit amolyan divat lett a fotózás; Te miért kezdtél el fotózni?

20 éves koromban vettem az első fényképezőmet, egy kicsi, 25e forintos Olympus kompaktot, melyen azonban – ez fontos! – volt manuális beállítási lehetőség is. Tudni kell, hogy ebben az árkategóriában ez nem általános, még ma sem, nemhogy hat éve. De nekem ez fontos volt, pedig fogalmam sem volt arról, hogy mi az, hogy záridő. Nehéz volt megérteni a blende mibenlétét is, hogy a mélységélességre milyen hatással van – a fizika sajnos soha nem volt az erősségem. Ha az lett volna, akkor ma nem verseket olvasnék hazafelé a héven, ezerrel próbálva megérteni, hogy na, ezzel most akkor mi a fenét akart mondani nekem József Attila vagy Kosztolányi, hanem gyermekálmaim révén a kecskeméti bázison lennék gripen-pilóta, és egy sör mellett Ken Follett-regényt nyálaznék át huszadszorra, amit amúgy szintén szeretek. Amúgy, ha valaki meg akar ismerni engem, olvassa el Szerb Antal: Utas és holdvilág c. regényét. Az pont rólam szól.

Miért kezdtem el?

Az embernek vannak olyan időszakai, melyekben felhőtlenül jól érzi magát. Két évvel az érettségi után alakult ki a baráti köröm, akikkel azóta összejárok, és fontos a véleményük akkor is, ha nagyon nem értünk egyet. Okosak, szépek és bolondok. Ebben a körben érettségi környékén és közvetlen utána olyan hatások értek, melyek döntően befolyásolták későbbi életemet mai napiglan. Sokat nevettünk, énekeltünk, túráztunk, buliztunk – mint minden normális 20 éves. És jött a gondolat, hogy mindezt jó lenne dokumentálni. Ekkor vettem az Olympust. Kicsiny mérete miatt elfért a zsebemben, ezért mindig velem volt; a többiek akkor nagyon utáltak, hogy mindig mindent lefotózok. Manapság hálásak ezért, én meg – bevallom – kicsit büszke vagyok magamra, mert nem hagytam magam leállítani.

Aztán persze olyan időszakok is vannak – tapasztalatból tudom -, amikor az ember szintén nagyon-nagyon boldog, jól érzi magát, értékesnek tartja azt, amivel foglalkozik, van ambíciója, érzi, hogy jó úton halad, igazi társra is lelt végre, de nem jut eszébe, hogy fotózzon. Ez történt velem az elmúlt három hónapban. Szomorúság. Négy képem van ebből az időszakból a magánéletemből, amit nézhetek. A többit másoknak készítettem, megrendelésre. A sok gyönyörú belső emlékre, amikre talán senki más nem emlékszik már, én szeretnék, és foggal-körömmel ragaszkodom hozzájuk, mert annyira fontosak nekem.

És akkor még nem beszéltem semmit az abszolút válságról, amikor nincs ambíció, nincs ötlet – van helyettük meg-nem-értés és ítélkezés. Ilyenkor le szoktam tenni a gépet – feleslegesen ne csattogjon a zár -, és csak szemmel és lélekkel fotózom, és raktározom a ritkán felröppenő ötleteket.

  • #3. Kitől tanultál a legtöbbet, és mi az, amit sosem fogsz elfelejteni?

Kezdetben a jobbnak gondolt képeimet feltöltöttem a fotosokvilaga.hu  képértékelő fórumra, mely tulajdonosa szerint azért született, hogy felkarolja az amatőr fotózást, és lehetőség szerint magasabb szintre emelje. Itt sok alapdolgot, a szabályokat megtanulhattam, többezer véleményt írtam mások képeire is, de egy idő után rájöttem, hogy beszorít és korlátol. Eljött az idő, amikor azt mondtam: nem érdekel, hogy kinek tetszik egy-egy képem, magamnak fotózom a számomra fontos és érdekes dolgokat, embereket. Öröm, ha másnak tetszik az eredmény, de nem befolyásol, ha nem. Ez a szemlélet egészen addig működött, amíg nem másnak dolgoztam; ezután kompromisszumokat kell kötni. De amíg a hobbid a munkád, addig nincsen semmi gond.

A legtöbbet mások képeiből és véleményéből tanultam, és abból, hogy görcsösen akartam jobb képeket csinálni. Néha túl görcsösen is, de egy biztos: úgy tettem szert egy szakmára, hogy soha senki nem tanított. Nem volt tanárom, az internetről szedtem le minden információt, én választottam ki, hogy számomra mi fontos, és hogy kinek a véleményére adok. Bár a munka néhanapján nehéz, sok erőt és figyelmet kíván részemről, szeretem csinálni. Értek hozzá, nincs olyan akadály amit ne tudnék legyőzni, nincs olyan dolog amit ne tudnék megcsinálni. Szerencsés vagyok, hogy ilyen képességeim vannak. Szerencsés vagyok, hogy van munkám és még szeretem is csinálni azt.

Három éves korában elhagytam az Olympust, tele sok-sok képpel. Szomorkodásra azért nem volt idő, mert egy barátom felajánlott egy kisebb vagyont, amiből másnap megvettem életem első alapkategóriás, digitális tükörreflexes gépét. Ekkortól gondolom magam fotósnak, aki nem csak dokumentál – sőt: nem dokumentál -, hanem fotózik, hangulatokat és érzéseket fogalmaz meg. Ezért én őneki örök hálával tartozom.

  • #4. Mostanság megy erről a témáról igencsak a vita, kérlek oszd meg a Te nézetedet velünk: mit gondolsz, szükséges fotós iskolába/tanfolyamra járni vagy elég csak csinálni, autodidakta módon megtanulni?

Erre már az előző kérdésben válaszoltam. :)

De hozzá kell tenni, mióta fotósiskolába járok, most találkoztam az első olyan tanárral, aki képes a látásmódomon változtatni. Új dolgokat mutat, új szemléletet, és olyan kritikát ad a képeimre melyeket mutatok neki, amit elfogadok. Ezért a pár dologért érdemes mérföldeket utazni, úgy gondolom.

  • #5. Mit mondanál, mi volt az első sikered?

Első sikeremnek a 2008-as National Geographic-pályázat hazai kiírásában társadalomábrázolás – dokumentarista fotográfia kategóriában elért második helyezésemet tartom. Ez a kép aztán sokhelyütt megjelent, kiállításokon vett részt világszerte.

Ez nagyon nagy lökést adott. Vadidegen embereknek mutatni valami megindítót és döbbentőt… Fantasztikus érzés volt! Mint egy zenésznek, ha jól sikerül a darabja, és látja, hogy a közönség sír.

  • #6. Amikor valamit vagy valakit le kell fotóznod, hogyan kezdesz neki? Kérlek, mutasd be nekünk ezt a folyamatot.

Először írni szoktak, vagy felhívnak telefonon. A kitartóak el is érnek előbb-utóbb. Büszke vagyok rá, hogy soha nem én loholtam a munka után, hanem az talált meg engem (ezért a képeimet ismerik meg előbb és nem a fotóst – így a minőségi garanciát még a teljesítés előtt megkapják), és van remény, hogy meg tudok élni ebből nemcsak jelenlegi helyzetemben, hanem később is. Sőt, bevallom: soha nem voltam még ennyire derűlátó a fotós jövőmmel kapcsolatban, mint most vagyok.

Ha valaki képet szeretne tőlem bármiről, de vegyünk most egy portréfotózást: mindenféleképpen szükséges egy találkozó az esemény előtt. Tisztázni kell a fontos kérdéseket. Milyen képeket szeretne? Miről? Hány darabot? Milyen stílusban? Vannak-e elképzelései kompozíciók, ruhák, helyszínek terén, illetve tud-e mutatni neki tetsző képeket bármilyen témában? E szakmai kérdések után viszont jó, ha jut idő a kötetlen beszélgetésre is, hiszen itt derül ki igazából, hogy tudunk-e majd egy darabig együtt dolgozni azon, hogy jó képek szülessenek, és megvan-e a kellő összhang.

Manapság egy fotósnak már nem elég csupán a beállításokat tudni a gépen. Pszichológusnak is kell lenni, hogy kezelni tudd a modelled, és hogy ne vegye sértésnek, ha azt mondod, hogy szerinted ez a kép róla rossz. Kell hozzá egy adag szociális érzék, érzékenység. Tudnod kell őt oldani a kamera előtt, hiszen a legtöbb esetben a helyzet csak a modellnek új és aki izgul az nem a fotós, hiszen ő jobb esetben dolgozott már a Kopaszi-gáton nyári naplementénél, többezer ember előtt. Én alapból egy elég nyugodt embernek tartom magam, úgyhogy ezzel a résszel igazából soha nem volt gondom.

Egy biztos: aki nem alázattal közelít a fotózás felé, annak esélye sincs, hogy valaha jó fotós legyen. Átlagosnak meg lehet lenni, de minek? Tucatképpel tele van az internet.

  • #7. Mi volt az eddigi legnagyobb kihívás, amivel szembe kellett nézned?

Az eddigi legnagyobb kihívással pont most nézek szembe, és sajnos még nem árulhatok el részleteket róla. Adj egy-két hetet! Mindent a maga idejében.

  • #8. Mik azok a fotós cuccok, amik nélkül egyszerűen nem tudnál létezni?

Amivel általában rohangálok, az egy váz és egy fix obi. Kis helyen elférnek, könnyűek, kihívás velük komponálni (nincs meg a zoomobi által biztosított kompozíciós sokoldalúság), fényerő minőség tekintetében is verhetetlenek. Mostanában még egy rendszervaku is becsusszan a táskába, mert kezdek rászokni, hogy mindig jó egy kis derítés, csak ne látsszon direktben a képen.

  • #9. És végül, milyen tanácsot adnál azoknak, akik azon vannak, hogy elkezdjenek komolyan fotózni?

Komolyan? Kérdés, hogy mit jelent az, hogy komolyan.

Nézegessen sok képet igazán jó fotósoktól. Menjen be az Írók Boltjában az emeletre vagy iratkozzon be a Mai Manó Házba, üljön le egy asztalhoz, és nyálazza át a Magnum katalógust egy tea mellett. El kell hinni, hogy a művészet nem mindenkié, meg kell tanulni, hogy kinek adjon a véleményére és kinek csak mértékkel, felülvizsgálva.